Csíksomlyói Búcsú 2013 - zarándokút látnivalókkal

Most kivételesen nem recept következik, hanem, mint már az előzőekben is elő-előfordult, egy gyönyörű erdélyi kirándulásról szeretnék néhány fotót, rövid beszámolót közzétenni.
Az idei Csíksomlyói Búcsút (zarándoklatot) a tavalyihoz hasonlóan egy kis erdélyi körutazással kötöttük egybe, amit ismét ragyogó társasággal sikerült megjárnunk.
A korai indulás sem szegte kedvünket, hiszen tudtuk, ez ezzel jár, ha időben célhoz akarunk érni. Buszunk viszonylag jól bírta a kissé hadivert utakat, mi pedig igyekeztünk a rázkódásokat jóféle pálinkával enyhíteni.

Kilátás a Királyhágóról

A Királyhágón idén is megálltunk, és örömmel láttuk, hogy a teraszra kis fatetővel ellátott padokat és asztalokat állítottak, ami a kürtöskalács elfogyasztásánál nagy előnyt jelentett.
A tordai sóbányát most szerencsésen sikerült megnéznünk, nem úgy mint tavaly, amikor 5 perccel azután érkeztünk, hogy a legutolsó csoportot beengedték és a szigorú pénztárosnál nem volt apelláta, így lógó orrral szállhattunk vissza a buszra.

Teleki Panzió

Főhadiszállásunk most Szovátán volt, a Teleki központban, ahol
kényelmes, komfortos 2-3 ágyas szobákban helyeztek el minket. A reggeli és vacsora bőséges és ízletes volt, különösen nagy barátságba a levesekkel keveredtem. A csorba párját ritkította, többszöri repeta után sem tudtunk betelni vele. (Recept után kuncsorogva, sikerült egy valóban finomnak tűnőhöz jutnom, úgyhogy meglátjuk, hogy az enyémnek lesz-e olyan sikere...) És persze nagyszerű zakuszkával is megkínáltak barátaink ismerősei, akik idevalósik. Most megtudtam, amit eddig nem...
Második nap Gyergyószentmiklóssal ismerkedtünk, majd a római katolikus templomban, ami a város legrégebbi műemléke, János atya és István atya, szentmisét mondott.

Pokol Tornya

Innen a Békás-szoros felé vettük az irányt, ami másodszorra is lélegzetelállító látványt nyújtott számomra, ahogy sétáltunk a sziklái alatt. Mellettünk a patak hömpölygött, néha kisebb vízesésekkel megtörve. A Gyilkos-tó vidékét megkoronázó szoros igazán vadregényes tájat mutat az ide eljutó turistának. 
A Gyilkos-tó 1837 nyarán keletkezett, amikor is a Gyilkos-kő oldalában található agyagos törmelék a nagy esőzések hatására megcsúszott és elzárta öt patak útját. Egyes feltételezések szerint az 1838 januári földrengés utáni csuszamlások hozták létre. 

Gyilkos-tó

A monda szerint a lecsúszó hegyoldal maga alá temetett egy egész nyájat, pásztorostól és kutyástól és hosszú ideig véres volt a tó vize. A Gyilkos-tó jellegzetessége a vízből kilógó fák, a vasoxidos, meszes víz konzerválta a fák csonkjait, ezért tudtak ilyen sokáig megmaradni.
Másnap borzasztó, rettentő korán keltünk, hiszen időben szerettünk volna a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó közötti nyeregbe, a búcsú helyszínére érni. Az úton végeláthatatlan sorokban hömpölyögtek az autók, buszok, motorok, kerékpárok Csíksomlyó felé. Mint megtudtuk, a székelyföldi kis falvakból már napokkal előbb elindulnak a gyalogos zarándokok is. 
Mi már a buszban lélekben és gondolatban elkezdtünk ráhangolódni az ünnepre. Gyönyörű időt kaptunk, szinte meg sem érdemeltük... Csíkszeredán több tucat rendőr irányította a forgalmat, igyekeztek, hogy minden jármű találjon parkolóhelyet. (A hegyre, a kegytemplom felé már csak gyalogosan mehet mindenki.) Mi, sajnos az idén, viszonylag messze kaptunk parkolóhelyet, így jó pár kilométer állt előttünk, míg a  nagy szabadtéri oltár elé felértünk. A kegytemplomig az út mellett árusok kínálták a kürtös kalácsot, lacipecsenyét és kegytárgyakat. A szalmakalaptól az összecsukható kisszékig volt itt minden, amire egy zarándoknak szüksége lehet(?). 

Végeláthatatlan sorokban özönlik a nép minden irányból a felső völgybe az ünnepi istentisztelethez

És elkezdődött a hangyasorok szép, rendben araszolása fel a hegyre. Fiatalok, idősebbek, zászlókkal, csengőkkel, helységjelző táblákkal, ki lelkipásztoruk vezetésével, ki barátokkal, családdal, ki csak úgy magában, énekelve, vagy előimádkozva, esetleg hallgatásba burkolózva. 
Kérdések kavarogtak bennem. Vajon kinek miért fontos Csíksomlyó? Miért van ekkora tömeg? Hogy együtt legyünk itt, magyarként? Hogy megmutassuk, még össze tudunk fogni? Hogy imádkozzunk? Hogy Istennel kapcsolatba lépjünk? Kinek, mit jelent ez a mai nap? Szinte biztos, nem mindenki jön ugyanazzal a céllal...
Ternyák Csaba egri érsek a szentbeszédében a boldogság és a hit összefüggéséről beszélt. Igen megkapó volt számomra. Most, a több százezres tömegben imádkozva több ízben is megtapasztaltam az összetartozás felemelő érzését.
A mise végén aztán ugyanúgy, mint felfelé, de most lefelé, rendben, nyugodtan megindult a tömeg. Félúton  sikerült egy zsúfolt bisztróban asztalhoz ülnünk, ahol aztán végre mindenki megihatta megérdemelt sörét.

Negyedik napi programunk első színhelye (a Pünkösd vasárnapi mise után) a parajdi sóbánya volt.  A bánya zöld buszával utaztunk néhány száz métert befelé a hegy gyomrába. Látogatásunk helyszínén már nem végeznek só fejtést, a hatalmas barlangrendszert átadták a gyógyászatnak, illetve a turizmusnak. A látogatható terület pihenőpadokkal, játszóterekkel, pingpongasztalokkal, büfékkel, kiállításokkal volt berendezve, sőt még egy templomot is kialakítottak benne.
Parajdról Szovátára buszoztunk, régi gyönyörű épületek, szállodák sora között értük el a Medve tavat. Nevét onnan kapta, hogy a magasból állítólag egy kiterített medvebőrre hasonlít az alakja.
Este kellemes hangulatban, vidáman nótázva, finom bort kortyolgatva búcsúztunk Erdélytől, megköszönve a felejthetetlen élményeket, érzéseket, amelyekkel újra megajándékozott minket.

Ebéd hátizsákból, gyalogosan, 130 km-en keresztül...

Ez esetben nem a fazekam tartalmáról írnék, hanem egy gyönyörü, 5 napos, gyalogosan megtett út rövid beszámólóját próbálnám "computerre vetni".

Ezen az öt napon ismét megtapasztalhattuk, milyen testet-lelket megújító hatása van a gyalogos zarándoklatnak. Ilyenkor belsö utat is járunk, megnyílik a szemünk olyan dolgokra, melyek mellett a hétköznapok során vakon elmegyünk. Átéljük, hogy még a legnehezebb pillanatokban sem vagyunk egyedül, Valaki a tenyerén hordoz bennünket. 



Így tehát barátainkkal az idén ismét végigjártuk a szokásos távot (most a Via Sacra útján) Máriacellig, amely immár hat évszázada Közép-Európa legkedveltebb búcsújáró helye. Nehéz szavakba önteni azt a rengeteg élményt, amit a gaaden-i Jakab templomtól indulva kb. 130 kilométeren át és a mariazelli Bazilikába való beérkezésünkkor átéltünk.



Heiligenkreuz



Már az elsö nap Gaaden környékén olyan csodás úton haladtunk Heiligenkreuz felé, amely feledtette velünk a majdnem 30 fokos höséget. A híres kegyhely, a világ legrégibb ciszterci kolostora, mely megalapítása óta folyamatosan müködik. Rövid pihenö után friss lendülettel indultunk tovább Mayerling irányába. (E helyhez egy szomorú esemény kötödik, itt találták holtan 1889. január 30-án Habsburg Rudolf trónörököst és Vetsera Máriát.)





Mayerling





Ezután kissé keményebb emelkedök következtek, melyek már 600 méteres magasságba vezettek. Kifejezetten meleg volt, hiszen részben a fáktól védtelen országúti szakaszon kaptattunk fel. Kisebb pihenövel, végül is jó idöben, délután 5 órakor érkeztünk meg Altenmarkt-ba, ahol elsö szállásunk, a Gasthof "Zur Dornaustube" volt.



Araburg romja



Zarándokhoz nem illö, pompás reggeli



Másnap kora reggel a böséges reggelink után már a Triseting-völgyében futó úton róttuk a kilométereket Kaumberg irányába. Kaumberg temetöje mellett elhaladva a település románkori templomához értünk, amely ajtaja nyitva volt, így belülről is megtekinthettük. Rövid pihenö és mécses gyújtás után indultunk tovább Araburg várának romjához. A 800 m-es csúcson levö vár középkori építmény. Igaz, nem túlságosan nagy, de még romjaiban is nagyon látványos. Innen Hainfeld felé vettük az irányt és itt történ az elsö eltérö. Elhülve vettük észre, hogy szállásunk felé (St. Veit an der Gölsen) nem fordultunk le idöben. Végül is többszöri telefonálgatás után a szállásadó értünk jött és autóval fuvarozott kvártélyunkhoz, a Gasthof Hollaus-hoz.

 



A harmadik nap hegyi úton indultunk tovább Lilienfeldbe. A hegyi út nagyon kemény, két hosszú kaptatóval kb. 4 óra alatt tehető meg. (Itt jegyzem meg, hogy az osztrák táblákon megadott menetidök nyúlcipös zarándokoknak  készültek, nem az amolyan átlagosoknak, akik közben meg-megállva tanulmányozzák a térképet, fényképeznek és a természetben gyönyörködnek. Általában jóval több idöre számítsunk, mint ami a táblán van!)





Bár meredek emlkedökön át vezet az út a hegyek tetejére, megéri a fáradságot felkapaszkodni. Soha sem a küszködés élménye marad meg az emlékezetünkben, hanem a gyönyörű virágos alpesi legelök s a csodás kilátás a hegytetöröl, a virágos hegyoldalak, a fenyvesek, amelyek néhol ritkásan, néhol egészen egybe függö erdöket alkotnak. 

Lilienfeldbe érkezésünkkor rettenetes fekete felhök gyülekeztek az égen, amelyek nem igértek semmi jót...  fohászunk azonban meghallgatásra talált, és teljesen szárazon érkeztünk Türnitz-be, harmadik szállásunk helyére. (Pension "Haus Karner") (Mint ismeretes, nincs rossz idő, csak rossz zarándok...)



Gyülekeznek a felhök



A negyedik nap csodálatosan tiszta reggelre ébredtünk. Reggeli után az irányt a Via Sacra egyik változatán, a gyönyörű Falkenschlucht-szurdokon keresztül terveztük. Sajnos ez dugába dölt, mivel egy korábbi vihar miatt lezárva találtuk. Így, a vele párhuzamos erdei úton haladtunk tovább,  majd a a müútra kiérve Ulreichsbergtöl Gscheid felé haladtunk "eröltetett menetben". Gscheid elött pár kilométerre a minket követö fellegek utolértek és kitörni készült az égi háború. Aztán valóban csoda történt. Egy korábban velünk szóba elegyedett helyi lakos, autójával utánunk jött és minket, "lányokat", a közeli "Alpengasthof Gruber"-ig vitt, így megintcsak szárazon maradtunk ( a fiúk kissé eláztak...)

Hubertus tó

Az utolsó nap nagyon korán keltünk, hogy idöben célunkhoz érjünk. Gscheid után egy országúti szakasz következett, ami aztán erdei útra ágazott, ahol éppen fakivágást végeztek.  Szerencsétlenségünkre az út mentén minden fát eltüntettek, beleértve az utat jelzöt is! Sikerült a rossz irányt választanunk, és feleslegesen tettünk meg  6 km-t, hegynek fel-le... Miután visszakecmeregtünk az elágazáshoz és a helyes irányt vettük, jó 1 1/2 órát vesztettünk. Így értünk a Hubertus tóhoz, ahol rajtunk és a kacsákon kívül teremtett lélek sem járt. Kiadós uzsonna után (a kacsák is jóllaktak!) indultunk tovább, még mit sem sejtve az elkövetkezendökröl. Ismét elnézve egy erdei utat, kénytelenek voltunk ezután egy talpnyuvasztó aszfalt úton haladni, végig, Máriacell-ig. Érdekesség, hogy a fötérre bevezetö utca neve Ungarnstraße, azaz Magyar utca.





Máriacell



 

Máriacell magávalragadó, hangulatos kis város. Bár a 12. századból való híres kegyszobra, amely egyszerre a Magna Domina Hungarorum (Magyarok Nagyasszonya), a Magna Mater Austriae (Ausztria Édesanyja) és a Mater Gentium Slavorum (Szláv népek Anyja), az Anjou-király uralkodása idején már századok óta állt egy egykori bencés testvér cellájában – innen a név: Máriacell –, mégis csak a XIV. században épült meg a gyönyörű gótikus kegytemploma.

Sajnos, a többszöri rossz irányválasztások miatt a délutáni szentmiséröl lekéstünk, így ki-ki a templomban magában imádkozott, majd indulás elött néhány mécsest gyújtottunk szeretteinkért.

Sok idönk nem maradt, mert a keskeny nyomtávú máriacelli kisvasút (a legszebb alpesi vasútvonalak közé tartozik)  indulása Sankt Pölten felé vészesen közelgett. A csatlakozást Bécs felé itt szerencsésen elértük és végre, este 10 órára igencsak fáradtan, de lelkiekben megújulva, boldogan érkeztünk haza.

5 napos zarándokút Felsö-Ausztriában (Maria Neustift-Mariazell)

A mindennapi élet hajszájából való kiszakadást, illetve csendet keresve, egy vonzó, egyedi értékeket hordozó és élményt nyújtó, közel 100 km-es, gyalogos útvonalat jártunk ismét be május utolsó napjaiban.
A múlt hét csütörtökén négyen indultunk útnak Maria Neustift-böl, hogy Waidhofen a.d. Ybbs, Maria Seesal, Lunz am See, Lackenhof, Gemeindealpe, Mitterbach am Erlaufsee érintésével öt csodálatos napon át gyalogolva elérjünk Mariazell-re. Immár harmadik alkalommal vállalkoztunk arra, hogy május végén barátainkkal gyalog zarándokoljunk el a híres osztrák kegyhelyre. S mint idén is tettük, most is más irányból. Az idén kiválaszott felsö-ausztriai Mariazellerweg turistaútvonal-hálózat, elsösorban a természetben vezeti útvonalát. Gyalogos vonalvezetése igyekszik elkerülni a forgalmas közutakat. Nem csak a vallásos emlékeket kívánja feltárni, hanem az érintett útvonalhálózaton és környezetében fekvő kultúrális-, és természeti kincseket, helyi hagyományokat is. Az út tehát mindazoknak szól, akik jó szándékkal, nyitott szívvel útra kelnek, hogy mélyebben megismerjék önmagukat, s a különböző vidékeket, városokat, kegyhelyeket. Az egybefüggö gyalogutat természeti és kultúrális értékek egyaránt jellemzik: erdők, mezők, vadregényes völgyek, dombok, hegyek, falvak, városi séták, kegyhelyek és templomok, nevezetességek.
A szállásokat jó elöre lefoglaltuk, így elöre ki volt osztva a napi kilóméter, hiszen legkésöbb estére muszáj volt elérnünk a kvártélyt, ha tetöt akartunk a fejünk fölé. Bár meg kellett küzdenünk a beton és az erdei terep viszontagságaival, a hegyek és völgyek változatos egymásutánjával, a változatos idöjárással, mégis ragyogó hangulatban teljesítettük a napi meneteket. A lezúduló esö sok helyen nehézzé tette a járást az erdöben, de nagyon hálásak voltunk azért, hogy az elsö három nap alatt menet közben csak egy-egy zápor öntözött meg bennünket és a levegö sem hült le túlságosan. A negyedik nap kissé megviselt mindnyájunkat, hiszen 1500m magasságban a köd és az esö nem tünt éppen kellemes párosításnak. Itt olyan hideg volt, hogy a hó sok helyen foltokban még megmaradt. A cél a mariazell-i bazilika volt, amely szépségével most is lenyügözött mindannyiunkat és jó egy órát töltöttünk a gyönyörü falak között, bár sajnos misét nem sikerült hallgatnunk.
Aki egyszer megtapasztalta az út szépségét, még ha egy-két vízhólyaggal tér is haza, már alig várja a következö alkalmat, hogy ismét elindulhasson. Hiszen az út belső utunkká is válik - egy hosszabb zarándoklatról életre szóló élményekkel, lelkileg megújulva térhetünk haza.