Viallini, az ellenállhatatlan toszkán keksz

Kinézetre azt hiszi az ember, hogy ez a nem igazán formás, rusztikus kis golyóféle semmi különös, de már az első harapás után rájön, mekkorát tévedett. A benne keveredett textúrák annyira élvezetessé teszik, hogy a formájáról azonnal megfeledkezik és semmi másra nem tud gondolni, csak a következő falatra.
Igazi "íz-meglepetés" volt számunkra ez a karácsonyi finomság, ami a napos (?) toszkánából érkezett. Persze, a recepttel együtt, ami annyira perfekt volt, hogy a sütés után már nem is tudtuk, melyik az eredeti...
Hozzávalók:
50 dkg búzafinomliszt
1/2 csomag sütőpor
csipet só
1,5 dl desszertbor
1,5 dl olívaolaj (extravirgine)
20 dkg finomszemcsés kristálycukor
5 dkg fenyőmag (az eredeti recept jóval többet ír, én dióbéllel helyettesítettem a hiányzó mennyiséget, ami nem ártott neki)
15 dkg dióbél, nagyon durvára vágva
20 dkg mazsola
porcukor
A mazsolát kevés langyos vízbe (esetleg rumba) 10 percre beáztattam, leszűrtem és konyhai papírtörlővel leitattam róla a nedvességet.
Az átszitált lisztet a hozzákevert sütőporral és csipet sóval egy nagyobb edénybe szórtam, majd egymás után, állandó keverés mellett (nehogy csomós maradjon), hozzáöntöttem a desszertbort és az olívaolajat.
Ezután került bele a cukor, a fenyőmag és a dió, majd a mazsola. Kézzel alaposan átgyúrtam, hogy a hozzávalókból mindenhová kerüljön. (Kissé morzsalékosnak tűnhet ekkor a tészta, de ez nem baj. Formázáskor a kézmelegtől egybeáll majd.)
A sütőt 180 fokra előmelegítettem.
Egy tepsit bekentem olívaolajjal és vékony porcukorréteggel beszórtam (eredetileg liszt lett volna, de szerintem így még finomabb lett).
A tésztából dió nagyságú golyókat formáztam és egymástól kisebb távolságra a sütőlapra sorakoztattam őket. 15-20 perc alatt készre sültek. (Ha nagyon színt kapna, le lehet sütőpapírral, vagy alufóliával fedni, hogy meg ne égjenek.)
Langyosan porcukorban meghempergettem őket és kínáltam a már türelmetlenül várakozó társaságnak... :-)