"Ez
a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a
hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra,
kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy
ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e
jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.
E
módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné
fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan
lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem
dajkámnak vágyaimról.
Mit
is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal,
színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és
azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat
mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát,
Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban,
angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a
világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli,
kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi
szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most,
hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig
várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok
a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor
Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle
penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell.
Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról,
Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel
olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok.
Mégis,
valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán
mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt
állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és
ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig
várok valamire.
Néha
azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az
éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már
megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a
módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet
kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek
és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A
szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a
szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már
hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a
levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a
fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt
tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást,
mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert,
nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit.
Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit Csináljak? Az ember azt adja, amit
tud."
„Dieser Monat ist das Fest. Als würden ständig
die Glocken geläutet, weit weg, hinter den Schleiern aus Nebel und
Schnee. In unserer Kindheit haben wir schon am ersten Tag dieses Monats
mit blauen und grünen Farbstiften einen Christbaum mit einunddreißig
Ästchen auf einen Bogen Papier gezeichnet. Klopfenden Herzens wurde
jeder Morgen markiert, gleichsam ein Ast dieses symbolischen Baumes
abgeknickt. So näherten wir uns dem Fest.
Die Aufregung des Wartens
wurde auf diese Art fast ins Unerträgliche gesteigert. Gegen Mitte des
Monats, als das Ereignis immer näher rückte, hatte ich abends schon
regelmäßig Temperatur und erzählte dem Kindermädchen fiebrig-stotternd von meinen Wünschen.
Was ich
nicht alles wollte! Eine Dampfeisenbahn und eine Schaffnerzange zum
Fahrkartenzwicken, ein richtiges Theater mit Logen, Schauspielerinnen
und Rampenlicht, ja sicher auch mit Kritikern und mit den Näherinnen,
die bei der Generalprobe dabei sein dürfen und dann schlecht über das
Stück reden...."
Márai Sándor: December