Csíksomlyói Búcsú 2013 - zarándokút látnivalókkal

Most kivételesen nem recept következik, hanem, mint már az előzőekben is elő-előfordult, egy gyönyörű erdélyi kirándulásról szeretnék néhány fotót, rövid beszámolót közzétenni.
Az idei Csíksomlyói Búcsút (zarándoklatot) a tavalyihoz hasonlóan egy kis erdélyi körutazással kötöttük egybe, amit ismét ragyogó társasággal sikerült megjárnunk.
A korai indulás sem szegte kedvünket, hiszen tudtuk, ez ezzel jár, ha időben célhoz akarunk érni. Buszunk viszonylag jól bírta a kissé hadivert utakat, mi pedig igyekeztünk a rázkódásokat jóféle pálinkával enyhíteni.

Kilátás a Királyhágóról

A Királyhágón idén is megálltunk, és örömmel láttuk, hogy a teraszra kis fatetővel ellátott padokat és asztalokat állítottak, ami a kürtöskalács elfogyasztásánál nagy előnyt jelentett.
A tordai sóbányát most szerencsésen sikerült megnéznünk, nem úgy mint tavaly, amikor 5 perccel azután érkeztünk, hogy a legutolsó csoportot beengedték és a szigorú pénztárosnál nem volt apelláta, így lógó orrral szállhattunk vissza a buszra.

Teleki Panzió

Főhadiszállásunk most Szovátán volt, a Teleki központban, ahol
kényelmes, komfortos 2-3 ágyas szobákban helyeztek el minket. A reggeli és vacsora bőséges és ízletes volt, különösen nagy barátságba a levesekkel keveredtem. A csorba párját ritkította, többszöri repeta után sem tudtunk betelni vele. (Recept után kuncsorogva, sikerült egy valóban finomnak tűnőhöz jutnom, úgyhogy meglátjuk, hogy az enyémnek lesz-e olyan sikere...) És persze nagyszerű zakuszkával is megkínáltak barátaink ismerősei, akik idevalósik. Most megtudtam, amit eddig nem...
Második nap Gyergyószentmiklóssal ismerkedtünk, majd a római katolikus templomban, ami a város legrégebbi műemléke, János atya és István atya, szentmisét mondott.

Pokol Tornya

Innen a Békás-szoros felé vettük az irányt, ami másodszorra is lélegzetelállító látványt nyújtott számomra, ahogy sétáltunk a sziklái alatt. Mellettünk a patak hömpölygött, néha kisebb vízesésekkel megtörve. A Gyilkos-tó vidékét megkoronázó szoros igazán vadregényes tájat mutat az ide eljutó turistának. 
A Gyilkos-tó 1837 nyarán keletkezett, amikor is a Gyilkos-kő oldalában található agyagos törmelék a nagy esőzések hatására megcsúszott és elzárta öt patak útját. Egyes feltételezések szerint az 1838 januári földrengés utáni csuszamlások hozták létre. 

Gyilkos-tó

A monda szerint a lecsúszó hegyoldal maga alá temetett egy egész nyájat, pásztorostól és kutyástól és hosszú ideig véres volt a tó vize. A Gyilkos-tó jellegzetessége a vízből kilógó fák, a vasoxidos, meszes víz konzerválta a fák csonkjait, ezért tudtak ilyen sokáig megmaradni.
Másnap borzasztó, rettentő korán keltünk, hiszen időben szerettünk volna a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó közötti nyeregbe, a búcsú helyszínére érni. Az úton végeláthatatlan sorokban hömpölyögtek az autók, buszok, motorok, kerékpárok Csíksomlyó felé. Mint megtudtuk, a székelyföldi kis falvakból már napokkal előbb elindulnak a gyalogos zarándokok is. 
Mi már a buszban lélekben és gondolatban elkezdtünk ráhangolódni az ünnepre. Gyönyörű időt kaptunk, szinte meg sem érdemeltük... Csíkszeredán több tucat rendőr irányította a forgalmat, igyekeztek, hogy minden jármű találjon parkolóhelyet. (A hegyre, a kegytemplom felé már csak gyalogosan mehet mindenki.) Mi, sajnos az idén, viszonylag messze kaptunk parkolóhelyet, így jó pár kilométer állt előttünk, míg a  nagy szabadtéri oltár elé felértünk. A kegytemplomig az út mellett árusok kínálták a kürtös kalácsot, lacipecsenyét és kegytárgyakat. A szalmakalaptól az összecsukható kisszékig volt itt minden, amire egy zarándoknak szüksége lehet(?). 

Végeláthatatlan sorokban özönlik a nép minden irányból a felső völgybe az ünnepi istentisztelethez

És elkezdődött a hangyasorok szép, rendben araszolása fel a hegyre. Fiatalok, idősebbek, zászlókkal, csengőkkel, helységjelző táblákkal, ki lelkipásztoruk vezetésével, ki barátokkal, családdal, ki csak úgy magában, énekelve, vagy előimádkozva, esetleg hallgatásba burkolózva. 
Kérdések kavarogtak bennem. Vajon kinek miért fontos Csíksomlyó? Miért van ekkora tömeg? Hogy együtt legyünk itt, magyarként? Hogy megmutassuk, még össze tudunk fogni? Hogy imádkozzunk? Hogy Istennel kapcsolatba lépjünk? Kinek, mit jelent ez a mai nap? Szinte biztos, nem mindenki jön ugyanazzal a céllal...
Ternyák Csaba egri érsek a szentbeszédében a boldogság és a hit összefüggéséről beszélt. Igen megkapó volt számomra. Most, a több százezres tömegben imádkozva több ízben is megtapasztaltam az összetartozás felemelő érzését.
A mise végén aztán ugyanúgy, mint felfelé, de most lefelé, rendben, nyugodtan megindult a tömeg. Félúton  sikerült egy zsúfolt bisztróban asztalhoz ülnünk, ahol aztán végre mindenki megihatta megérdemelt sörét.

Negyedik napi programunk első színhelye (a Pünkösd vasárnapi mise után) a parajdi sóbánya volt.  A bánya zöld buszával utaztunk néhány száz métert befelé a hegy gyomrába. Látogatásunk helyszínén már nem végeznek só fejtést, a hatalmas barlangrendszert átadták a gyógyászatnak, illetve a turizmusnak. A látogatható terület pihenőpadokkal, játszóterekkel, pingpongasztalokkal, büfékkel, kiállításokkal volt berendezve, sőt még egy templomot is kialakítottak benne.
Parajdról Szovátára buszoztunk, régi gyönyörű épületek, szállodák sora között értük el a Medve tavat. Nevét onnan kapta, hogy a magasból állítólag egy kiterített medvebőrre hasonlít az alakja.
Este kellemes hangulatban, vidáman nótázva, finom bort kortyolgatva búcsúztunk Erdélytől, megköszönve a felejthetetlen élményeket, érzéseket, amelyekkel újra megajándékozott minket.

Ebéd hátizsákból, gyalogosan, 130 km-en keresztül...

Ez esetben nem a fazekam tartalmáról írnék, hanem egy gyönyörü, 5 napos, gyalogosan megtett út rövid beszámólóját próbálnám "computerre vetni".

Ezen az öt napon ismét megtapasztalhattuk, milyen testet-lelket megújító hatása van a gyalogos zarándoklatnak. Ilyenkor belsö utat is járunk, megnyílik a szemünk olyan dolgokra, melyek mellett a hétköznapok során vakon elmegyünk. Átéljük, hogy még a legnehezebb pillanatokban sem vagyunk egyedül, Valaki a tenyerén hordoz bennünket. 



Így tehát barátainkkal az idén ismét végigjártuk a szokásos távot (most a Via Sacra útján) Máriacellig, amely immár hat évszázada Közép-Európa legkedveltebb búcsújáró helye. Nehéz szavakba önteni azt a rengeteg élményt, amit a gaaden-i Jakab templomtól indulva kb. 130 kilométeren át és a mariazelli Bazilikába való beérkezésünkkor átéltünk.



Heiligenkreuz



Már az elsö nap Gaaden környékén olyan csodás úton haladtunk Heiligenkreuz felé, amely feledtette velünk a majdnem 30 fokos höséget. A híres kegyhely, a világ legrégibb ciszterci kolostora, mely megalapítása óta folyamatosan müködik. Rövid pihenö után friss lendülettel indultunk tovább Mayerling irányába. (E helyhez egy szomorú esemény kötödik, itt találták holtan 1889. január 30-án Habsburg Rudolf trónörököst és Vetsera Máriát.)





Mayerling





Ezután kissé keményebb emelkedök következtek, melyek már 600 méteres magasságba vezettek. Kifejezetten meleg volt, hiszen részben a fáktól védtelen országúti szakaszon kaptattunk fel. Kisebb pihenövel, végül is jó idöben, délután 5 órakor érkeztünk meg Altenmarkt-ba, ahol elsö szállásunk, a Gasthof "Zur Dornaustube" volt.



Araburg romja



Zarándokhoz nem illö, pompás reggeli



Másnap kora reggel a böséges reggelink után már a Triseting-völgyében futó úton róttuk a kilométereket Kaumberg irányába. Kaumberg temetöje mellett elhaladva a település románkori templomához értünk, amely ajtaja nyitva volt, így belülről is megtekinthettük. Rövid pihenö és mécses gyújtás után indultunk tovább Araburg várának romjához. A 800 m-es csúcson levö vár középkori építmény. Igaz, nem túlságosan nagy, de még romjaiban is nagyon látványos. Innen Hainfeld felé vettük az irányt és itt történ az elsö eltérö. Elhülve vettük észre, hogy szállásunk felé (St. Veit an der Gölsen) nem fordultunk le idöben. Végül is többszöri telefonálgatás után a szállásadó értünk jött és autóval fuvarozott kvártélyunkhoz, a Gasthof Hollaus-hoz.

 



A harmadik nap hegyi úton indultunk tovább Lilienfeldbe. A hegyi út nagyon kemény, két hosszú kaptatóval kb. 4 óra alatt tehető meg. (Itt jegyzem meg, hogy az osztrák táblákon megadott menetidök nyúlcipös zarándokoknak  készültek, nem az amolyan átlagosoknak, akik közben meg-megállva tanulmányozzák a térképet, fényképeznek és a természetben gyönyörködnek. Általában jóval több idöre számítsunk, mint ami a táblán van!)





Bár meredek emlkedökön át vezet az út a hegyek tetejére, megéri a fáradságot felkapaszkodni. Soha sem a küszködés élménye marad meg az emlékezetünkben, hanem a gyönyörű virágos alpesi legelök s a csodás kilátás a hegytetöröl, a virágos hegyoldalak, a fenyvesek, amelyek néhol ritkásan, néhol egészen egybe függö erdöket alkotnak. 

Lilienfeldbe érkezésünkkor rettenetes fekete felhök gyülekeztek az égen, amelyek nem igértek semmi jót...  fohászunk azonban meghallgatásra talált, és teljesen szárazon érkeztünk Türnitz-be, harmadik szállásunk helyére. (Pension "Haus Karner") (Mint ismeretes, nincs rossz idő, csak rossz zarándok...)



Gyülekeznek a felhök



A negyedik nap csodálatosan tiszta reggelre ébredtünk. Reggeli után az irányt a Via Sacra egyik változatán, a gyönyörű Falkenschlucht-szurdokon keresztül terveztük. Sajnos ez dugába dölt, mivel egy korábbi vihar miatt lezárva találtuk. Így, a vele párhuzamos erdei úton haladtunk tovább,  majd a a müútra kiérve Ulreichsbergtöl Gscheid felé haladtunk "eröltetett menetben". Gscheid elött pár kilométerre a minket követö fellegek utolértek és kitörni készült az égi háború. Aztán valóban csoda történt. Egy korábban velünk szóba elegyedett helyi lakos, autójával utánunk jött és minket, "lányokat", a közeli "Alpengasthof Gruber"-ig vitt, így megintcsak szárazon maradtunk ( a fiúk kissé eláztak...)

Hubertus tó

Az utolsó nap nagyon korán keltünk, hogy idöben célunkhoz érjünk. Gscheid után egy országúti szakasz következett, ami aztán erdei útra ágazott, ahol éppen fakivágást végeztek.  Szerencsétlenségünkre az út mentén minden fát eltüntettek, beleértve az utat jelzöt is! Sikerült a rossz irányt választanunk, és feleslegesen tettünk meg  6 km-t, hegynek fel-le... Miután visszakecmeregtünk az elágazáshoz és a helyes irányt vettük, jó 1 1/2 órát vesztettünk. Így értünk a Hubertus tóhoz, ahol rajtunk és a kacsákon kívül teremtett lélek sem járt. Kiadós uzsonna után (a kacsák is jóllaktak!) indultunk tovább, még mit sem sejtve az elkövetkezendökröl. Ismét elnézve egy erdei utat, kénytelenek voltunk ezután egy talpnyuvasztó aszfalt úton haladni, végig, Máriacell-ig. Érdekesség, hogy a fötérre bevezetö utca neve Ungarnstraße, azaz Magyar utca.





Máriacell



 

Máriacell magávalragadó, hangulatos kis város. Bár a 12. századból való híres kegyszobra, amely egyszerre a Magna Domina Hungarorum (Magyarok Nagyasszonya), a Magna Mater Austriae (Ausztria Édesanyja) és a Mater Gentium Slavorum (Szláv népek Anyja), az Anjou-király uralkodása idején már századok óta állt egy egykori bencés testvér cellájában – innen a név: Máriacell –, mégis csak a XIV. században épült meg a gyönyörű gótikus kegytemploma.

Sajnos, a többszöri rossz irányválasztások miatt a délutáni szentmiséröl lekéstünk, így ki-ki a templomban magában imádkozott, majd indulás elött néhány mécsest gyújtottunk szeretteinkért.

Sok idönk nem maradt, mert a keskeny nyomtávú máriacelli kisvasút (a legszebb alpesi vasútvonalak közé tartozik)  indulása Sankt Pölten felé vészesen közelgett. A csatlakozást Bécs felé itt szerencsésen elértük és végre, este 10 órára igencsak fáradtan, de lelkiekben megújulva, boldogan érkeztünk haza.

Öszi séta Weinviertel környékén

Ez az idöszak itt Ausztriában a Sturm, a szüretlen, erjedésnek indult szölölé ideje. Ekkor legalább egyszer illik a borkedvelöknek egy Heuriger-be (egyszerü borozó, ahol idei, új, kizárólag saját bort szolgálnak fel és az ételt a vendég egy különálló büféböl hozza, és ott külön fizeti ki) betérni és a jóféle itt kapható, saját készítésü hideg ételeket (töpörtyükrémes kenyér, köményes sertéssült stb.) egy-két (három) pohár Sturm-al leöblíteni. Érdekesség, hogy ehhez az "újborhoz" az osztrákok még jó étvágyat kívánnak, nem Prost-ot. Ez, a magyarul murci (?)-nak nevezett lé, viszonylag csak elég rövid ideig kapható. Mikor az erjedés megáll, a fiatal szüretlen bor neve Staubiger lesz, szürés után pedig Heuriger. A Heuriger-t, az aktuális évjárat borát, egyébként a hagyományok szerint csak november 11-ig (Márton napjáig) szabad így nevezni.

Így esett aztán, hogy az elmúlt hétvégén megejtett bécs környéki sétánkat mi is egy weinviertel-i Heurigerben fejeztük be, ahol a Sturm mellé hagymás zsíroskenyeret falatoztunk.                                               

Piknik a bécsi Öreg Dunaágon

Bár még augusztust írunk (igaz már az utolsó napokat), az enyhe esték már az ösz közeledtét jelzik. Nappal még kellemesen süt a nap, olykor még igencsak izzadunk, de alkonyat felé a hüvös levegö már "libabört" vált ki, ha továbbra is a nappali "lengében" üldögélünk a teraszon. Ez a felismerés (ti. vége a nyárnak) indított bennünket arra, hogy felhasznájuk a "Holdfénypiknik" utalványunkat, amit gyerekeinktöl kaptunk ajándékba. Ez az Öreg Dunára szólt, 3 óra csónakázás, piknikkosárral egyetemben. Óvatosan utánanéztem minden lehetséges helyen az idöjárásnak és a héten a legoptimálisabbnak vélt napot választottam ki.

A piknik

Az elején ugyan nem teljes az összhang a jármü kiválasztának kérdéseben, de miután engedek, a lábbal hajtható járgány mellett kötünk ki. A piknikkosár kissé csalódás, bár elöre tudtuk, hogy mit tartalmaz. 2 db viszonylag gazdagon megtöltött bagette kenyér mellé 1 üveg jégbehütött Proseco-t (pezsgöspoharakkal!) és gyümölcsöt kapunk. Tekerünk, közben eszünk. Víz alattunk, pezsgö bennünk. Abban szendvics. Paradicsom. A táj. Madárdal. Trilla. Trilla-trilla. Meg csipp-csiripp, háp-háp. Gyönyörű.

Miután 3 óra áll rendelkezésünkre, nem kell sietni, szép komótosan letekerünk jó darabon a bécsi régi Dunaágon. Elengedjük magunkat, utazunk. Éppen csak annyit hajtunk, amennyi a csónak irányításához okvetlenül szükséges.

A késö délutáni órákban még viszonylag sok a fürdözö, ezeket ugyan kerülgetni kell, de a sok vadkacsa és más vizimadár annyira közelmerészkedik, hogy nem gyözzük öket morzsával jóllkatni.

Gyönyörü a naplemente és a folyó olyan símának és selymesnek tünik, mint egy nagy, kifeszített vászon, szinte kedvünk van megfürödni benne. Nézelödünk. Jobbra-balra vendéglő. Zöldkert. Tele (válság ide, válság oda).

Időnként más csónakokkal, vitorlásokkal találkozunk: hol mi érünk utol egy kényelmesebb társaságot, hol minket hagy le egy gyorsabb csoport. De mindenki mosolyog, kedvesen üdvözli a másikat. Jó ilyen emberekkel együtt lenni…